Hogyan lesz valaki mérnökből védőnő? Erről is beszélgettünk Kiss Zsófiával, akit idén az év kórházi védőnőjének választottak. A Pécsen élő hatgyermekes édesanya a baranyai megyeszékhely szülészeti klinikáján dolgozik, mint védőnő és laktációs tanácsadó. A Pécs-Kelet-Mecseki Református Missziói Egyházközség presbiterének elhivatottsága és szolgálatkészsége családjában, gyülekezetében és munkájában egyaránt tapasztalható.
Hogyan lesz valaki az év kórházi védőnője?
A megyei vezető védőnő jelölt erre a címre. Munkatársak voltunk, amikor a kormányhivatalban dolgoztam, így a pályámnak azt a részét jól ismerte. Egy szakmai életrajzot kell elküldeni, ez alapján dönt a Magyar Védőnők Egyesülete Elnöksége, hogy kit választanak a beérkező jelöltek közül. Nálam számított, hogy voltam már vezető védőnő, a családvédelmi szolgálat védőnője, területi védőnő. Itt a kórházban pedig a laktációs szaktanácsadói végzettség meghatározza az itteni munkámat. Hárman vagyunk kórházi védőnők, az én feladatom a gyermekágyas anyák szoptatás-támogatása.
Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy megkapta a díjat?
Nagyon furcsa. Azt tudtam, hogy felterjesztettek rá, de nem gondoltam, hogy így háromévnyi kórházi védőnői tapasztalattal beelőzök olyanokat, akiknek évtizedes múltjuk van. Ez izgalmas, és egyben nagyon jó érzés volt. Úgy éltem meg, hogy elismerik az eddig beletett erőfeszítéseimet. Óriási elismerés, hogy átvehettem a díjat. Nagyon régen tagja vagyok a Magyar Védőnők Egyesületének, és minden évben láttam a díjazottakat. Azt gondoltam, hogy ők valamit tényleg nagyon tudnak. Soha nem gondoltam volna, hogy engem egyszer bárki jelölni erre. Amikor ez mégis megtörtént, mondtam a kolléganőknek: miért pont engem? Azt mondták: higgyem el, hogy megérdemlem.
A mindennapokban mennyire ismerik el a védőnői hivatást?
A védőnőség egy nagyon kettős megítélésű szakma szerintem. Amíg minden rendben van, addig gyakran az a családok hozzáállása, hogy miért jön a védőnő? Ne ellenőrizzen. Ha valami probléma van, akkor viszont az az első kérdés, hogy hol volt a védőnő? Nem egyszerű ez a szakma, főleg egy hátrányos helyzetű településen, vagy egy nagyváros rosszabb környékén. Másrészt sok pozitívumot kapunk az anyukák felől a tanácsadás kapcsán, és az is nagy ajándék, ahogy látjuk a gyerekeket felnőni.
Laktációs tanácsadással is foglalkozik. Ez hogyan jelenik meg a munkájában kórházi védőnőként?
A munkám nagy részét ez teszi ki. A gyermekágyas osztályon minden anyukával találkozom, hogy eljusson a szükséges információ a szoptatás-támogatással kapcsolatban hozzájuk.
Hogyan fogadják a segítséget az édesanyák a kórházban?
Nagyon változó. Van, aki teljesen elzárkózik az ilyen segítségnyújtástól. Volt, aki az elején azt mondta: ő biztosan nem veszi elő a mellét más ember előtt. Ez pedig olyan dolog, hogy ha nem látom, nem tudok segíteni. Sikerült leküzdeni ezt az akadályt, és abban a pár napban, amíg a babája a koraszülött intenzív centrumban volt megfigyelésen, mi a gyermekágyas osztályon azon dolgoztunk, hogy amikor találkoznak, legyen anyatej. Végül nagyon hálás volt azért, hogy nem hagytam az elején annyiban a dolgot. Gyakran találkozom azzal a hozzáállással többgyermekes anyukáknál, hogy őket már nem érheti meglepetés ebben a témában. Pár nap múlva viszont elfogadják a segítséget, amikor mégis kérdések merülnek fel. Mindenkit abban tudunk támogatni, amire szüksége van. Amennyiben egy anyuka egyáltalán nem akarja anyatejjel táplálni a gyermekét, ebben is támogatjuk, és segítjük. A felvilágosítást, az információt mindenről megkapja, de a végső döntés az övé. Mindenkit abban igyekszünk megerősíteni, hogy a saját döntését jól tudja képviselni.
A szoptatás kérdése sokszor még ma is tabutéma társadalmunkban, míg régen egy teljesen természetes dolog volt. Hogy látja ezt a helyzetet?
Kettős a megítélés. Egyrészt úgy vannak vele az emberek, hogy szoptatni mindenki tud. Miután alapvetésként kezelik, sokszor nem is készülnek nagyon rá, és a problémák meglepetésként érik az anyukák nagy részét. Másrészt a nagyszülők sokszor azt az elvet képviselik, hogy nem baj, majd felnő tápszeren. Ilyenkor nagyon nehéz széllel szemben dolgozni. A másik nehéz kérdés a társadalmi elfogadottság. Mindenki azt mondja, hogy persze, az anyatejes táplálás nagyon jó, de ha bárhol meglátnak így egy anyukát, egyből tapasztalható, hogy a nyilvános szoptatás megítélése ma Magyarországon nem a legjobb. Ezért is adott ki a Szoptatásért Magyar Egyesület egy nyilatkozatot, amelyben szerepel: a csecsemő alapvető joga, hogy amikor szeretne, szophasson. Az igény szerinti anyatejes táplálást javasoljuk a szakmai irányelvek mentén. Vagyis amikor a baba éhes, az anyukának joga van megetetni bárhol. A szexualizált felhangokat mellőzve úgy tekintünk az anyamellre, hogy ez a baba etetésének biológiai normál módja. A valóságban azonban sokszor gondot jelent az, hogy egy bevásárlóközpontban beküldik az anyukát a vécébe. Ez erőteljesen befolyásolja a kismamák kimozdulási kedvét. Míg én biztatom, hogy igény szerint szoptasson, ő teljesen jogosan teszi fel a kérdést, hogy mit csinál, ha elmegy otthonról a babával? Innen kezdve ez egy társadalmi kérdés. Amíg úgy néznek rá, mint egy kirakati csodára, amiért leült egy padra szoptatni, addig nem várhatjuk el egy anyától, hogy nyugodt szívvel induljon el, egy kizárólagosan szopós csecsemővel.
Milyen lehetőséget lát a változásra, a társadalmi megítélésben?
Fontos ebből a tekintetből, hogy kiadták ezt a nyilatkozatot, mert így jogilag alátámasztják, hogy ez nem csak egy hóbort, hanem valóban joga a babának. Másrészt, ha egyre több anyuka hajlandó ebben részt venni, akkor egyre inkább elfogadottabbá válik. Több rendezvényt szerveznek, ahol ezt népszerűsítik, és azt látom, hogy a védőnők is egyre inkább látják: létjogosultsága van az igény szerinti szoptatásnak bárhol, bármikor.
Miért tartotta fontosnak a laktációs tanácsadó képzés elvégzését?
Egyrészt a nemzetközileg elfogadott tudásmennyiség, amit szerettem volna megszerezni. Amit a védőnőképzésben tanultunk ezzel kapcsolatban, nekem nem volt elég. Személyes és szakmai indíttatást is éreztem. Mind a hat gyermekemet szoptattam, és ennek az egyszerűségét és nagyszerűségét szerettem volna minél több embernek átadni. Megmutatni azt, hogy mint mindenben, ebben is vannak nehézségek, de ha ezeken átlendülünk, egy nagyon mély kapcsolatot tudunk kialakítani a gyermekkel. Nagyon nagy hiba megfosztani ettől bárkit, csak azért, mert nincs elég információja.
A kórházon kívül is jár édesanyákhoz, laktációs tanácsadóként. Munkaként vagy szolgálatként tekint erre?
Mindkettő igaz rá. Munka, mert előtte felkészülök, tájékozódok a család adott sajátosságairól. Emellett persze szolgálat is: kísérni az úton mindazokat, akiknek szükségük van a segítségre.
Van olyan történet, amely valami miatt emlékezetes?
Volt egy édesanya a kórházban, aki a negyedik gyermekét szülte. Az első hármat nem tudta szoptatni, ezt gyakorlatilag tényként kezelte az elején. Mondtam neki, hogy semmi gond, megpróbáljuk, hogy a gyereknek megye-e? Úgy indultak haza a kórházból, hogy stabilan, jól szopizott a baba. Nagyon jó érzés, hogy ott lehettem, és segíthettem.
Hogyan tekint az eddigi pályájára? Miben volt a legnagyobb kihívás?
Kihívás mindenhol volt. Amikor területi védőnőként dolgoztam, ott maga a terület jelentette a nehézséget, társadalmi szempontból. Sok nehéz körülmény között élő családdal dolgoztam. Vezető védőnőként a kollégák támogatása mellett, a munkáltatókkal szemben vívott csatákban volt nehéz helytállni. A családvédelmi szolgálatnál a lelki megterhelés volt a legnagyobb. A munkám része volt, hogy hivatalos eljárás keretében beszélgessek azokkal a kismamákkal, akik abortuszt terveznek. Ezeken az alkalmakon elhangzottak olyan mondatokat, amelyeket nem fogok elfelejteni soha. Sokan nagyon nehéz, megrázó élethelyzetben jöttek hozzám, de olyan is volt, aki egyáltalán nem vette komolyan, hogy emberéletről dönt. Egy hölgy a tizenkettedik abortuszára érkezett, akinek már a sok beavatkozás miatt sérültek a szövetei, mégsem védekezett továbbra sem. Teljes lelki nyugalommal ült velem szemben, amikor megkérdeztem tőle: mi az, amit el tudok mondani neki, hogy legközelebb máshogy csinálja? Mondta, hogy semmit. Mindennel tisztában van, csak írjam alá a papírját. Mintha arról beszélnénk, hogy egy vagy két kiló kenyeret vegyünk? Egyáltalán nem volt semmilyen rossz érzése ezzel kapcsolatban. Volt olyan egyetemista, akivel több órán keresztül beszélgettem a meghatározott háromnegyed helyett. Később visszatelefonált, és elmondta, hogy végül a védőnőhöz ment el, nem a klinikára. Úgy döntött, megtartja a babát. Ez nagyon pozitív élmény volt.
Hat gyermek édesanyjaként és keresztyénként különösen nehéz lehetett egy-egy ilyen beszélgetés.
Igen, főleg úgy, hogy személyes dolgokat nem vihettem bele egy hatósági eljárásban a beszélgetésekbe. Abban láttam a lehetőséget, hogy fölvillanthatom nekik egyrészt azt, hogy mit veszítenek, másrészt, hogy milyen támogató lehetőségek vannak körülöttük: hova fordulhatnak segítségért, ha úgy döntenek, megtartják a babát. Ez az eljárás két beszélgetésből áll. Az első egy tanácsadás arról, hogy mit lehetett volna másképp csinálni, illetve feltérképezzük azt, milyen támogató háttér áll a rendelkezésükre, ha úgy döntenek, megtartják a babát.
Hogyan látja ma annak a szociális hálónak a működését, ami segíthetné az édesanyákat?
Nem olyan erős, mint régen. Kevesebb megtartó közösség van ma, de itt is akadnak azért kivételek. Ilyen itt Pécsen például a hordozós közösség, ahol segítik egymást az anyukák, amikor szükség van rá. Azt látom, hogy életkor szempontjából is nagy a szakadék. Az idős, először szülő anyukák minden lehetséges szövődménynek utánajártak, bennük sokkal több az aggodalom, és általában nincs mögöttük megnyugtató háttér. Ezzel szemben vannak a nagyon fiatalok, akik pedig teljesen felkészületlenek mindennel kapcsolatban.
Hogyan látja a keresztyén közösségek erejét és szerepét ebben a szociális hálóban?
Én azt látom, ahol van olyan gyülekezeti közösség, amelybe energiát fektetnek, akkor az olyan védőhálóként működik, amelynek akkor is megtartó ereje van, ha a gyermek már felnőtt. Egy ilyen közösség abban az értelemben is jól működik, mint szociális háló, hogy nem csak a saját előnyünket látjuk benne, hanem tudunk a körülöttünk élőkön is segíteni.
Hogyan választotta a védőnői pályát?
Eredetileg építőmérnöknek készültem, el is kezdtem ezt a szakot a Műszaki Egyetemen, majd a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára is jelentkeztem műszaki informatikusnak. Végül azt nem kezdtem el, mert közben megismertem a férjemet, és megszületett az első gyermekünk, majd rövid időn belül a második is. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem a tervezőasztallal szeretnék foglalkozni, hanem a babákkal. Így lettem védőnő.
Azon az úton jár, ahol az Úr szeretné látni?
Ebben biztos vagyok. Magamtól teljesen más irányba indultam, de az Isten megfordított, és a helyemre tett. Abban is az Úr munkáját látom, hogy itt vagyok a kórházban, ahol ezt a speciális szaktudást kihasználhatom, mások megsegítésére. A szakmán belül pontosan kiválasztott nekem egy olyan helyet az Isten, ahol azt szeretné, hogy kamatoztassam a tudásomat.
Hogyan éli meg a keresztyénségét a hivatásában?
Hiszem azt, hogy oka és célja van annak, hogy én a kórházban dolgozom, Istennek terve van ott velem. Ha a keresztény értékeket példaként mások elé tudom vinni, szeretettel fordulok feléjük, akkor semmi sem hiábavaló. Ha egy-egy beszélgetésben kérdésként felmerül, mindig elmondom: hiszem, hogy az Úr mindent kézben tart.
Hozzászólás