„Várunk. A beteg a gyógyulásra, a rab a szabadulásra, a kórházi ágyon fekvő mindkettőre. Mi vajon igazából mire?” Pál Tamásné kórházlelkész adventi gondolatait olvashatják.
„Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, hamar eljövök. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22, 20)
Advent. Leggyakoribb szavak az advent kapcsán, máris sokat hallottuk, elcsépeltek is már talán: eljövetel, várakozás. Na, de mire is várunk?
Mi, emberek errefelé… mi magunk és a körülöttünk élők. A karácsonyi ünnep eljövetelére? A nagy találkozásokra? Néhány nap szabadságra, munkaszünetre, téli szünetre? Finom süteményre? Fenyőillatra? Ajándékra? Angyalkára?
A Jézuska megszületésére nem várunk. Vagy tudjuk, hisszük, hogy már megszületett, vagy igazából egy szép, de hamis mesének érezzük, de nem várjuk.
Egyáltalán várunk? Igen, – úgy gondolom -, várunk. A beteg a gyógyulásra, a rab a szabadulásra, a kórházi ágyon fekvő mindkettőre. Mi vajon igazából mire?
Eszembe jutnak a tömegközlekedést segítő várótermek, benne az emberek, akik várnak valamire – vonatra, buszra – vagy épp valakire, hogy megérkezzen ezekkel: az áthaladó nyüzsgésben általában csendben, megállva, leülve várnak. Nagy figyelemmel, némileg feszülten is, de legalább a várakozás idejére leáll, megszakad a korábbi rohanásuk.
Az egészségügyben, a rendelőintézetek várótermeiben is, amíg az orvosra várnak az emberek, vagy épp a hívásra, addig némileg megállnak, elcsendesednek, elgondolkodnak önmagukon, a helyzetükön és úgy várakoznak, hogy eljöjjön az a pillanat, amiért jöttek, ami róluk szól, ami nekik szól, amikor ők kerülnek sorra.
Az adventben újabban mégis inkább a rohanást látom, a még többet, még gyorsabban elérés szándékát, a szerzést, a hajtást. Persze, azért is, hogy szép ünnepünk legyen. Csakhogy ez pont a lényegét öli meg. Pont arra nincs idő, ami ennek a különleges időszaknak a lényege lenne. Ha az ünnepi készülődés a pörgés, kapkodás, kimerülés jegyében zajlik, az eredeti célját elveszti.
Hiszen az advent Krisztus-várás. A már megszületettére, az Úréra. Az Ő második eljövetelére, és a Vele való belső nagy találkozásra. Arra az élő Jézusra, Akivel együtt örülhetünk és ünnepelhetjük, hogy Ő értünk már eljött, mert nagyon szeret, még az életét is adta értünk, csakhogy megszabadítson a kárhozattól.
„Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, hamar eljövök. Ámen.” – olvassuk a Szentírás utolsó könyvének végén. A keresztyén ember pedig várja.Érdekes mód, hogy a Vele való találkozásra pont Vele lehet igazán készülni, lélekben, a Lélek által. De nem a pörgésben, hanem lenyugodva, lecsitulva, az imádságos csendben. „Jöjj, Uram Jézus!”
Pál Tamásné kórházlelkész
Hozzászólás