Hat nap csoda

A tragikus hirtelenséggel elhunyt Gyenge Károly hidasi lelkipásztorról írt Nagy Mariann lelkésznő. Személyes gondolatok egy barátról, szolgatársról.

Kedvesség volt, humor, alázat és tapintat egész lénye. Szolgálat volt, tiszta igyekezet egész élete. Negyvenkilenc év. De kevés ez a szám. Mennyire szerettünk volna egy jót zenélni, mikor betöltjük az ötvenet. De jött az október négy. Reggel hat óra. Amíg mi mélyen aludtunk vagy már talán kicsit ébredeztünk, addig Ő élete legnagyobb harcát kezdte vívni. A tét nagy volt. Az élet. Egy frontális ütközés következtében állapota válságos és kritikus lett. S attól a pillanattól kezdve, ahogy ezt megtudtam, jártamban-keltemben nem tudtam elszakadni tőle és Istentől. Szüntelenül, folyamatosan rá gondoltam és imádkoztam érte. Rég volt ilyen fontos, hogy hallgasson meg Isten. Könnyek kenyerével etetett, bőséggel adta a könnyeket, ahogyan rég a zsoltárosnak is. Annyira hittem abban, hogy Isten mindent helyreállít a testében. Hittem a csodában, hiszen olyan sokaknak fontos volt ő, mint gyermek, testvér, nagyapa, apa, pásztor, Karcsi bácsi, barát (egy a Fantastic 4-ből), szolgatárs. Hittem, hogy meghallgat és megengedi Isten, hogy még itt legyen, szolgáljon, zenéljen, dolgozzon, beszélgessen, süsse a kenyereket a kemencéjében, „füvezzen” az udvaron – mert mindig így vicceltünk, ha fűnyírásról volt szó. És szeressen. Mert ő olyan volt, aki tudott szeretni. Tiszta szívemből imádkoztam érte. De csütörtök este negyed nyolckor egy könnycsepp legördült az arcán. Hat nap után elment. Összetörtem. Mert nem történt csoda. Pedig dehogynem. Sok csoda történt abban a hat napban. Az a hat nap maga volt a csoda. Isten megengedte nekünk, hogy megmutassuk neki, hogy mennyire szeretjük. S látta Isten, hogy milyen fontossá válik számunkra az ő jelenléte. S ott volt az utolsó könnycsepp. A garancia.

Egy héttel az után, hogy elment, meglátogattuk gyülekezetét Hidason, s a báránykáinak próbáltunk remegő hangon, de hittel evangéliumot hirdetni. Meghitt, bensőséges, fájdalmas este volt. Emlékeztünk rá. Az egyik néni elmesélte, hogy egyszer ketten Karcsival meglátogatták az édesanyját, aki a Hidasi Idősek Otthonában lakott. Karcsi érdeklődött a néni állapota felől, mire ő azt mondta, „tetszik tudni Tiszteletes Úr, gyenge vagyok már, nagyon gyenge”. Karcsi székely volt. S a jó Isten őt is fantasztikus humorral áldotta meg. Mit is válaszolhatott volna rá, mint ezt: „Kicsit se búsuljon Zsuzsi néni, én születésemtől fogva gyenge vagyok.” Kacagtunk. Ekkor jobbra néztem, ott volt egy kis asztal, rajta a fényképe. Ő is kacagott – csillogó szemmel. Gyenge Károly volt az ő becsületes neve. De számomra a legerősebb szolgatárs és barát. „A legnagyobb hős a világon.” Pótolhatatlan. Hazahívta az Örökkévaló Isten. Abba az örök hajlékba, ahol megszűntek a fájdalmak, s ahol várta az a hely, amelyet ura, Jézus Krisztus készített neki. Kedves Karcsi. Isten Veled.