Az alábbi írásban Horváth Andrea, harkányi lelkipásztor karácsonyi gondolatai olvashatóak.
A napkeleti bölcsek imádják Jézust
1Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe,2és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.3Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet.4Összehívott minden főpapot és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak.5Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta:6„Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.”7Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag,8majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!9Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt.10Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük.11Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.12Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.
Kedves Testvérek!
Mindannyian vágyunk arra, hogy Isten megmutassa magát, hogy „áldó hatalmak oltalmába rejtve” érezzük magunkat. Vágyunk arra, hogy átéljük Isten szabadító, békességet adó, megerősítő, igazságot hozó jelenlétét. Isten után kiáltó űr van bennünk. Ha nem így lenne, akkor gépek lennénk, akiknek mindegy, hogy meddig működnek, ki javítja, és ki szereli le, majd szét őket.
Mégis, amikor Isten belép az emberi világba, amikor Jézus megszületik, kevesen veszik észre.
A várakozásba is bele lehet keményedni, meg lehet szokni. Mindig várunk valamit, valami jobbat és közben elmegy mellettünk az élet és azt az életet, amit nekünk akart Isten ajándékozni, elveszítjük. Amikor az idegen országból érkező tudós emberek, bölcsek az új király felől érdeklődnek azt a lakonikus, rezignált választ kapják, hogy Betlehembe kell megszületnie, mert így írta meg a próféta. És ennyi, az írástudók nem mozdulnak meg, mert „messziről jött ember azt mond, amit akar”, még hogy látták az Ő csillagát. A sokszor jogos kételkedés itt épp akadályává válik az Istennel való találkozásnak. Pedig a napkeletről jött emberek nem mondanak mást, mint ami benne van a szent tekercsekben: Izráelben születik minden nép üdvössége az új király a világ királya. De hát kit érdekel egy régi prófécia a kor kihívásai közepette, mint ma is. A mindent megkérdőjelező, mindent szubjektívnek beállító, állandó kételkedésre buzdító ördögi kísértés: „Csakugyan azt mondta az Isten…? Dehogy…” ma is megkérdőjelezi Isten üzenetét, hogy „Üdvözítő született ma néktek, aki az Úr Krisztus a Dávid városában.” Túlságosan a földi viszonyoktól tesszük függővé magunkat ahelyett, hogy az Isten országától függve rendeznénk az evilági életünket.
Csak Heródes nyugtalan, aki gonosz és alattomos, hatalmára féltékeny uralkodó. Ő nem várja Izráel reménységét és mégis egész lénye és élete Isten hiányáról árulkodik. Az egyéni és közösségi életünk kataklizmáiból, csak Isten szabadító szeretetében van menekülés, ahogy Pál apostol írja: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak,39sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”
Nehezen mondunk le az elképzeléseinkről, arról, hogy Istennek milyennek kellene lenni, vagy mit kellene tenni. Így volt Jézus születésének idején és így van ma is: a király nem gyermek, hanem felnőtt, nem gyenge, hanem erős, nem szegény, hanem gazdag, nem ő szorul támogatásra, hanem ő támogat minket, ő takarítja ki az elnyomókat és hozza el az igazságosság világát. Elvesztettük azt a képességünket, hogy Istent úgy lássuk, és úgy találkozzunk Vele, ahogy Ő magát adni akarja. Közé és közénk állnak a vágyaink a szívünkben Istenről faragott képeink a bálványaink. Képet akarunk alkotni Istenről, de nem tudjuk kirakni a darabkáinkból. Aki nagynak és hatalmasnak akarja látni, annak először kicsiként, csecsemőként jelenti ki magát, és fordítva, aki csak Jézuskaként látja karácsonykor, aki aranyos, de sokat nem kell vele foglalkozni, annak hatalmas Úrként mutatkozik meg, akivel szembe találja magát a halandó. Annak, aki csak azt várja, hogy a minden rendben legyen, a próbatételekben nyújtja először segítő kezét. Nyugalmat szeretnénk, de Isten azt mondja, neked békességre lenne szükséged, mert a nyugalom az körülmény a békesség pedig a Szentlélek gyümölcse bennünk. A békesség által mi magunk változunk és a világhoz való viszonyunk is változik, akkor is, ha a körülmények nem változnak. Mert az éremnek mindig két oldala van, mint az életünknek is és Ő ezt fogadta el, így fogadott el bennünket és nekünk hozza a megváltást és szabadítást, nekünk adja az örömöt, a teljes szeretetet, mely kiűz minden félelmet. Isten nem ilyen vagy olyan, amilyennek mi akarjuk látni, hanem egészen más. És, hogy Ő, aki egészen más megérkezhet hozzánk, és mi is elérkezhetünk hozzá, hogy visszakaphatjuk elveszített képességünket, hogy Isten úgy adhassa, mutassa meg magát, ahogy akarja, épp a napkeleti bölcsek története tanít.
A bölcsek idegen ország vagy országok csillagászai voltak, tudós emberek, akik a Nagy Csillagállást nem pusztán természeti jelenségnek tekintették, hanem jelként olvasták, mely önmagán túlra mutat. Ez nem csillagjóslás, amit ma sokszor látunk. Úgy értelmezték, hogy ha a világuralom bolygója a Jupiter az új kor kezdetét jelentő Halak csillagképében együtt áll a Saturnusszal, Izrael csillagával, akkor abban az országban valaminek történnie kell. Isten jelt adott azoknak is, akik nem ismerték az ószövetségi próféciákat, nem tartoztak a választott néphez és mégis azzá lettek. Isten úgy jelenti ki magát, hogy lépésről lépésre felismerjük őt. Isten a szakmájukon, hivatásukon keresztül szólította meg őket. Biztos vagyok benne, hogy a különböző hivatásainkon, szerepeinken keresztül Isten üzen nekünk, hív magához bennünket. Hívja az anyát, apát, gyermeket, testvért, szomszédot, barátot, munkatársat, főnököt és a beosztottat, a pedagógust és a diákot, az orvost és a beteget, a szerelőt, a tervezőt, az eladót, a keresztyén gyülekezet tagjait. Induljunk el felé, mert bölcs az, aki tudja, érte is megszületet Jézus Krisztus a Szabadító és ha Ő szabadít meg bennünket, akkor valóban szabadok leszünk. Induljunk el, hogy hozzá közeledve mi is egymáshoz közelebb kerüljünk, megérinthessük egymást, és érintésünk gyógyító legyen, mint Jézus minden érintése.
Az úton mindenki változik, máshogy indul, és máshogy érkezik, mert kiderülnek gyengéink, erősségeink s ez a kettő gyakran összeér. Kiderül, hogy egyedül nem megy csak együtt, közösségben a többiekkel, mert az új helyzetekben, kihívásokban kevesek vagyunk önmagunk számára és még együtt is kevesek vagyunk, ha a hegyeket mozdító Isten nincs velünk. Kiderül, hogy nem a széles út a jeruzsálemi autópálya vezet az élet forrásához, Jézushoz, hanem a Betlehembe vezető mellékút a keskeny ösvény, amely nehezebb és kényelmetlenebb, de az életadóhoz visz, a megölelhető, magunkhoz szorítható emberré lett Istenhez. Egy barátnőm mesélte, hogy 10-12 éves lehetett, amikor a családjukban rossz dolgok történtek. A felnőtteknek nem volt lelki erejük, hogy vele foglalkozzanak és ő, – római katolikus lévén – minden este a kis fakeresztjével a kezében imádkozott Jézushoz és miközben sírt, Jézus lassan felszárította a könnyeit és álomba ringatta, átvéve a szüleitől azt a szerepet, amit abban a helyzetben ők képtelenek voltak betölteni.
Mindig döntéshelyzetben vagyunk: Maradhatunk olyanok, amilyenek voltunk, mint Heródes és az írástudók, de el is indulhatunk, mint a bölcsek, hogy Krisztust dicsérjük, imádjuk. És Isten azt üzeni: „Bölcsé teszlek és megtanítalak, hogy melyik úton kell járnod” és „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk” és még a kitérők, letérők is a javunkra lehetnek. Mint kiderül, Jeruzsálem tévút, de nem téveszti meg őket Jeruzsálem pompája, gazdagsága, ők azt a királyt akarják látni, akinek csillaga megjelent az égbolton, és aki egyedül méltó, hogy földig hajoljanak előtte. Ezt jelenti az imádat szó: földig hajolni. Csak Jézus méltó, hogy földig hajoljunk előtte. Őt akarják látni, megismerni, hozzá ragaszkodnak ismeretlenül is, talán épp Heródesnél jönnek rá, hogy egy adott ponton a saját fejük után mentek és levették tekintetüket az őket vezető csillagról, minden csillagok Uráról.
Mi is téveszthetünk utat, mert kevés az ismeretünk, vagy mert a magunk meggyőződése szerint döntünk, de korrekcióra mindig van lehetőség, ha nem tévesztjük szem elől életünk célját, hogy megtaláljuk Istent, aki velünk van, akinek az a neve, hogy Immánuel, azaz Velünk az Isten. Aki jelt ad és a jel Betlehembe vezet egy istállóba egy gyermekhez. Betlehem nemcsak egy város Izráel területén, hanem a hely, ahol megszületett Jézus Krisztus, az Isten Fia, a Megváltónk. Hol kell megszületnie Jézusnak? – kérdezik a bölcsek. Hol van velünk az Isten? Vagy még inkább: hogy van velünk az Isten?
Úgy van velünk az Isten, ha bennünk lehet a szívünkben, a személyiségünk központjában, kevesebbel nem éri be. Bennünk kell megszületni Jézusnak, most mi vagyunk Betlehem. Nem baj, ha olyan a lelkünk, mint egy istálló, ha helyet adunk Jézusnak igazi ünnep lesz bennünk és a bennünk lévő Jézus túlcsordulva szeretetként, örömként, áldásként ajándékozza magát másoknak. Áldott Karácsonyt! Ámen
Horváth Andrea lelkipásztor
Hozzászólás