Egy holland kisfiú, a bábeli torony és a genfi zsoltár – mi az összefüggés mindezek között? Kiderül Bárdos-Blatt Szabolcs pünkösdi jegyzetéből.
Az egyik iskolában tanítok egy holland kisfiút. Mivel ő az én egyszemélyes csoportom, én pedig egy masszív szemeszteren át jártam holland kurzusra, kihasználom az alkalmat: zsoltárokat éneklünk az órákon, magyarul és hollandul.
Nem beszélem a nyelvet. A kiejtésem is eléggé alföldi – mármint nagy-alföldi, nem német-alföldi. De sebaj, aki nem tudja, az tanítja, mondaná egy bölcs tanárom. Szóval kellő gátlástalansággal felszerelkezve minden pénteken genfi dallamokkal, magyarul és hollandul zengjük be a somogyapáti könyvtárszobát.
Mi köze ennek pünkösdhöz? Amit csinálunk, az a nagyon olcsó kopírozása annak az új életnek, amelyet Isten Lelke elhoz a számunkra a feltámadáskor. A pünkösdi történethez hasonlóan az én történetem is egy fordított Bábel.
Bábel az, ahol összezavarodtak a nyelvek. Ahol a kalákába összeállt emberek nem értették többé egymást. Aki adta a téglát, nem értette többé azt, akinek továbbadta a téglát. És azóta, ahogyan Isten – hol fokozatosan, hol hirtelen sebességgel – eltávolította a Lelkét az Édenen kívüli emberből, úgy lett egyre nagyobb a zűrzavar. Úgy lett egyre rövidebb az életünk, előbb több száz évről százhúsz évre szorítva az életet, ma pedig ki merne akár ennyit is remélni, mikor még kilencven évet is ritkán élünk meg.
Bábel is csak rosszabb lett azóta. Nem kell ahhoz ma már másik nyelven beszélni, hogy ne értsük meg egymást. Sokszor magyarról magyarra kellene fordítani, és még az se sikerül sokszor. Magyarról magyarra – idős és fiatal, szegény és gazdag, elhanyagolt és elkényeztetett, és még sorolhatjuk, kik között. És nem sikerül magyarról magyarra sem, gátolja a bábeli átok. Tovább lebegnek az emberek, embercsoportok a saját buborékjaikban, a saját nyelvezetükbe zárva, ugyanabban az országban, ugyanazon a településen, sőt, ugyanabban az iskolában vagy munkahelyen.
Ez a Lélek nélküli létezés – ne nevezzük életnek, inkább létezésnek. Ezt fordítja meg pünkösdkor maga Isten, amikor minden jeruzsálemi zarándok a maga nyelvén hallja az apostolokat. Megmaradt mindegyiknek a külön nyelve, de eltűnt a bábeli átok, mert Isten felfüggesztette: megmaradtak a sajátosságok, de a sajátos nyelvek nem gátolták a megértést. A galileai halász lenézett nyelvezetét kelettől nyugatig mindenki megérthette.
Még ez is egy olcsó verziója annak az életnek, amelyet Isten ajándékozni fog az újjáteremtett földön. De megmutat valamit: Isten országának az itteni nagykövetségein, vagyis az egyházban szintén megszűnik az egymás meg nem értése. A kiválasztottak mondhatnak nemet a bábeli átokra, erre a Lélek hatalmazza fel őket. Akarhatjuk megérteni a hitben testvért, és az embertársat még akkor is, ha a teljes megértés csak a feltámadáskor jön majd el.
A genfi zsoltár mindannyiunknak ismerős. Ismerősek a dallamok nemcsak a mi fülünknek, de a szélmalmok és a tulipánmezők vidékén is otthonosan cseng, sőt, a svájci hegyek között és Skócia meredek partjain is. Ugyanaz a dallam, sőt, tudjuk, hogy a szöveg is ugyanaz. Csak éppen egy másik nyelven szól. Hiába nem tudok hollandul, ha hallom a holland éneket az ismert dallamra, tudom máris, miről énekel. Értem a hollandot, pedig nem tudok hollandul. A holland testvér, a puritán vagy a presbiteriánus pedig szintén érti a magyart anélkül, hogy kéne magyarul tudnia – hiszen ez egy zsoltár. Számomra ez jeleníti meg a nyelveken szólás igazi és eredeti értelmét: amikor a Lélek éppen, hogy nem érthetetlenül, angyalok nyelvén, hanem nagyon is érthető, a testvéreket közös nevezőre hozó nyelven kezd beszélni rajtunk keresztül. Amikor a Szentlélek dallama egységbe vonja a mi nagyon is különböző életeinket.
Nekem ez a szimfónia, amit a genfi dallamok adnak, előremutat a nagybetűs Királyságra. Ahol a Lélek minden átkot eltöröl, a bábelit is, az Ádámnak szántat is, az Évának szántat is, és a helyébe megdicsőült életet ad Isten jelenlétében, feltámasztott testben.
A Léleknek nem fog számítani, hogy ki milyen nyelven beszél, hogy ki milyen társadalmi, szociális, kulturális, etnikai, vagy világnézeti buborékból érkezik meg a Királyságba. A Léleknek lesz nemcsak mondanivalója, hanem közös nevezőre hozó ereje is. A Lélek nem Falansztert épít, nem eltörli az egyediségünket, nem uniformizál, hanem úgy ahogy vagyunk, a bűnünktől megtisztít és alávet minket Krisztus uralmának – és ez alatt az uralom alatt kölcsönösen megértet minket Magával, és egymással is. Ez a pünkösd nagy csodája.
Bárdos-Blatt Szabolcs
Hozzászólás