Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át március 12-én Szabó Judit Izabella lelkipásztor, Nemzeti ünnepünk alkalmából, a szenvedélybetegséggel küzdő fiatalok felépülése és társadalmi reintegrációja érdekében végzett munkája elismeréseként. Az addiktológiai szakember a Zsibriki Drogterápiás Intézet vezetője, a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziós Támogató Alapítvány és a Bethánia Rehabilitációs Otthon Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetségének alelnöke harminc éve dolgozik a szakmában. Drogtörvényről, isteni vezetésről és kételyekről is beszélgettünk Szabó Judittal.
Hogyan fogadta a hírt, hogy megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet?
Meglepetésként éltem meg, semmilyen előzménye nem volt. Abszolút nem számítottam rá, nem tudtam, hogy bárki jelölt volna. Vegyes érzések voltak bennem, az időzítés miatt. Addiktológiai szakemberként egy olyan időszakban kapom ezt a díjat, egy olyan kormánytól, amelyik a jelenlegi rendeleteivel megnehezíti a kezelési rendszerek működését. Egyre jobban beszűkülnek a lehetőségeink, mivel a hangsúly azon van, hogy a klienseket rendészeti eszközökkel érjék el és szankcionálják. Sokáig nem tudtam, elfogadjam-e a jelölést. Végül arra jutottam, hogy ha nem fogadom el, akkor azt sem tudom meg, valóban elismerik-e a munkámat. Fontos érv volt még, hogy nekem ez a kitüntetés a családomnak is szól. Azért fontos nekem ez a díj, mert így a gyerekeim látják, hogy az a sok idő, amit nem velük töltöttem, vagy ideges voltam a munkahelyem miatt – vagyis az a sok áldozat, amelyeket ők is meghoztak – nem volt hiábavaló. Emellett azt gondolom, hogy ez a kitüntetés a kollégáimnak is szól, akik a harminc év alatt segítették a munkámat. Szerintem minden embernek jár a megbecsülés és az elismertség a munkájáért. Ha nem lettek volna mellettem hosszú éveken keresztül mindazok, akik kiegyensúlyozták a hibáimat, tipródásaimat, akkor most ez nem lenne. Ez egy egész munkaközösségnek szól. Mert egy igazi vezetőnek olyan rendszert kell felépíteni, amelyben összeadódnak az értékek. Akkor lehet előremenni.
Hogyan látja lelkipásztorként Isten vezetését a szakmában?
Mindannyiunknak van küldetése. Ez egy misszió. Nem a hittérítés értelmében, hanem a küldetés és a Krisztusra mutatás értelmében. Az Úristen csodálatos munkája, hogy mindent jóra tud fordítani – a bajt és a nehézségeinket is. Sokszor érzem különcnek magam az életben és a lelkészi hivatásban is. De Isten az én deviánsságomat is be tudta csatornázni egy olyan területre – meg tudta mutatni, hogy hol van az a hely – ahol szükség van rám. Mindenkinek azt kívánom, hogy élje ezt meg. Engem az Úristen végigvezetett ezen az úton. Neki köszönhetem, hogy harminc éve azt csinálom, ami érdekel, azzal foglalkozom, amivel szeretek, és tudok belőle ételt adni a gyermekeimnek, el tudom őket tartani. Nincs ennél nagyobb dolog a világon. Az Úristen engem végig jó útra vezetett: ami baj ért, azért történt, mert letértem erről az útról – vezetett ember vagyok.
Milyen szerepe van a református ellátórendszernek a szakmában?
Nagyon gyorsan változik a világ. A harminc év alatt azt láttam, hogy szakmailag és szemléletben is nagy változásokon ment keresztül az ellátórendszer. Szeretném, ha az egyházi fenntartású intézmények ebben a stabilitást képviselnék. Abban az értelemben, hogy hozzáadják azt a missziói pluszt és bibliai látásmódot a munkához, amire szerződtek, aminek a szolgálatában állnak. Így minden olyan szakmai irányzattól védve lesznek, ami ettől markánsan eltér. A másik fontos dolog a fenntarthatóság. Úgy gazdálkodjanak az egyházi intézmények, hogy tudják: felelősségük, hogy ne máról holnapra létezzenek, hanem hosszútávra tervezhetően. Olyan rendszereket létrehozni, amelyek alacsony költségvetésből is működőképesek – így szolgáljuk az emberek biztonságát.
Szakemberként mi a véleménye az új drogtörvényről?
A szakma teljesen egységes abban, hogy az illegális szerhasználattal és a legális szerhasználattal kapcsolatban egyaránt a terápiás megközelítésé és kezelésé a jövő. Ezt nem lehet rendészeti módszerekkel megoldani. Sokat árt a kezelésnek, az érintett szenvedélybetegeknek és az egész társadalomnak az, hogy a szerhasználati problémákkal küzdő embereknek egy végtelenül szűk körét megbélyegzik, és bűnözőnek kiáltják ki. Az egymillió alkoholista országában a tizedannyi droghasználót semmitérő léhűtőnek és bűnözőnek állítják be. Ez – egy különösen rejtőzködő populációban – azt eredményezi, hogy a kezelésre még kevesebb lehetőség marad. Ezek az emberek nem mernek majd elmenni kezelésre, titkolóznak, hazudoznak, és még rosszabb állapotba kerülnek, vagy meghalnak idő előtt. Tragédiák történhetnek. Amióta ember az ember, azóta keresi a megoldásokat a rossz lelkiállapot enyhítésére vagy megoldására. Ez egyidős az emberiséggel. Sajnos az ember sokszor nem a legjobb és legkonstruktívabb megoldásokat találja erre, hanem azt, ami gyorsan enyhíti a fájdalmát, annak ellenére, hogy tudja, ebbe hosszútávon beleragadhat. Szerintem, ha nincsenek drogok vagy pszichotróp szerek, akkor elmebetegség van. Ezeket az anyagokat az ember sokszor arra használja, hogy túléljen nehéz időszakokat. Kultúránként különböző eszközöket vesz ehhez igénybe, de ha semmi sincs, akkor az emberek öngyilkosok lesznek vagy megbolondulnak.
Mi lenne a jó megoldás?
Mindenképpen vannak ennek rendészeti feladatai, átlátható, világos jogszabályi környezetet kell teremteni. Fontos a bűnözői drogellátó rendszerek felszámolása: a kínálatcsökkentésnek a legprofibb módszereket alkalmazó, kifejezetten a nagy elosztókra koncentráló felderítő tevékenysége. A keresletcsökkentés oldalon a legkorszerűbb ellátórendszer kidolgozására van szükség. Erre pénzt kell áldozni, érzékenyíteni kell a társadalmat, hogy annak szövetébe beágyazódjon a kezelés fontossága. Nagy vonalakban mindenki tisztában legyen azzal, hogy a függőség, a szenvedélybetegség, a szerhasználat milyen helyzetekben jelenik meg. Fontos, hogy erre ne tabuként tekintsünk, ne legyen stigmatizálva – úgy tudjunk beszélni erről, mint a többi emberi dologról. Ma a hűtlenséghez, megcsaláshoz, egymás elárulásához, hazugságokhoz sok esetben olyan a hozzáállás, mintha az a leghétköznapibb dolog lenne. Miközben ezzel ugyancsak károkat okoz az ember saját magának, a környezetének és a gyerekeinek. Persze lehet és kell is ezeket a magatartásokat rangsorolni, de sajnos számtalan módon okozunk fájdalmat és kárt egymásnak. Az én misszióm az, hogy ezt a kárt és fájdalmat próbáljam megelőzni és enyhíteni a szenvedélybeteg emberek közösségében.
Hozzászólás