Rajczi Péter-díjat, Pécs Város Oktatási Díját vehette át szeptember 1-jén a pécsi Kodály Központban Ritter Betty, az Oktatási Hivatal Pécsi Pedagógiai Oktatási Központjának főosztályvezetője, a Baranyai Református Egyházmegye presbiteri tanácsosa. Az elismerést több évtizedes pedagógusi és szakértői munkájáért kapta. Ritter Betty 2025 őszétől az egyházmegye iskolaügyi bizottságának elnöke is. A díj kapcsán beszélgettünk a szakemberrel.
Hogyan érintett, amikor megtudtad, hogy megkapod a díjat?
Elsírtam magam. Nem gondoltam rá, hogy egyáltalán bárki látja ezt a munkát és elismeri. A másik pedig, hogy egy Rajczi Péterről elnevezett díjat átvenni csodálatos dolog. Ő egy ikonikus tanár volt, abban az iskolában, ahova jártam és ahol később tanítottam. Nyíltan vállalta klerikális kötődését, ami akkor, 1977-ben nem volt annyira támogatott, emiatt idő előtt nyugdíjazták. Később a levéltárban dolgozott és nagyon sokak kutatását segítette, sokakat készített fel a jogi karra történelemből és illemtanból és sok minden másból is. Mindenki ismerte a városban, ezért a róla elnevezett díjat megkapni külön öröm. Személyesen is ismertem, az első osztályom érettségi elnöke volt, majd később is kapcsolatban maradtunk. Varázslatos személyiség volt, hatalmas tudással. Nála soha nem lehetett azt érezni, hogy egy polccal feljebb tenné magát bárkinél is. Nagyon megható érzés volt megkapni ezt a díjat. Aztán persze ahogy csorogtak az információk, hogy ki terjesztett föl és ki mindenki támogatott, akkor végképp nagyon jó érzés volt érezni, hogy milyen sokan elismerik a munkámat. Eddig én voltam az, aki tanítványaimnak, munkatársaimnak pozitív visszajelzést adtam, felterjesztettem elismerésre.
Negyven évet töltöttél el az oktatásban. A pedagógusi munkától a vezető beosztásig, sok területen dolgoztál. Mi vezet ebben, mit tartasz a legfontosabbnak a munkádban?
A támogatás és az adni vágyás. Persze, tudom, hogy ha matematikatanárként ezt mondja valaki, akkor ez viccesen hangzik, mert nagyon sokan nem szeretik a matematikát. Ez egy mumus tárgy. Én mindig is rajongva szerettem a matekot és a tanítását is. Óriási visszaigazolás, hogy egyrészt több tanítványom lett matematikatanár, de nem ez a lényeg, hanem hogy olyanok is megszerették, akiknek nem ez lett a további pályája. Sokan vannak, akár lelkészek, katolikus papok, jogászok, akik szívesen emlékeznek vissza az óráimra. Szerintem ez az egyik legfontosabb, hogy a gondolkodás szeretetét, a matematika történetét – ami egy lélegzetelállító örökség – megszerettessük, mutassuk meg a szépségét. Dolgoztam érettségi elnökként, szakértőként és szaktanácsadóként is. Ezek jogszabály-alapú feszes munkák, de ezzel együtt is mindenütt megmutatkozhat az emberség. Egy intézmény-ellenőrzésnél például nem kell, hogy rettegjenek az érintettek, hanem nézzük közösen, hiszen az ellenőrzés tulajdonképpen egy rátekintés a folyamatokra. Az érettségi vizsgaelnökségben az a támogatás, hogy látod, amikor a vizsgázó retteg, az először vizsgáztató tanár is retteg, először te magad is rettegsz, mert egy idegen közegben vagy és neked kell vezetni egy olyan vizsgát, amelyben sok minden eldől. Ezek gyakran emberpróbáló helyzetek, de ilyenkor is a bizalom, a támogatás a legfontosabb. Kormányhivatalban is dolgoztam, jórészt érettségi vizsgaszervezőként és az érettségi elnökök képzésében. Itt gyakorlatilag az oktatási jogszabályokat fordítottuk le érthető, iskolai nyelvre. Tulajdonképpen most, az Oktatási Hivatalban is ezt csináljuk, csak most egy sokkal inkább szerteágazóbb feladatkörben. De mindig is ez a támogatás okozott örömet a munkámban és az egyéb tevékenységeimben is.
Melyik munkakör volt a legkedvesebb számodra?
Mindig azt szerettem legjobban, amit épp csináltam. Nagyon szerettem a matektanítást, a hivatalban is az iskolákkal foglalkoztam, csak másik oldalról, és mindig nagyon jó munkatársakkal dolgozhattam. A jelenlegi munkámban is az intézményekkel, pedagógusokkal, vezetőkkel foglalkozom, velük és értük dolgozunk. Azt érzem, hogy tudunk hatni, előrevinni, másoknak jó célokat, jó eszközöket és jó módszereket biztosítani. Nem vágytam vissza egyik régebbi munkámba sem, miközben a szívemben őrzöm a tanítványaim és kollégáim szinte mindegyikét.
Tavaly óta az egyházmegyei iskolaügyi bizottság elnöke vagy. Itt találkozik a szakmád és a hited. Hogyan egyesül ez a kettő ebben a munkában?
Tanárnak lenni jó, de egyházi iskola tanárának lenni különösen. Egyrészt ott van az a hivatkozási alap, az a közös hitbeli alap, ami a nevelésünk végső zsinórmértéke. Mert bár a tanár valamilyen tantárgyat tanít, de azért leginkább embereket nevel, formál, a tantárgya ennek eszköze. Az egyházi oktatás sorsát a szívemen viselem részint azért, mert egyházi iskolában sokáig dolgoztam, másrészt a református oktatás közel áll a hitemhez. Már sok évvel ezelőtt indítványoztam, hogy legyen egy fenntartói szakmai csapat, mert a fenntartói tevékenység nagyon szerteágazó, nagyon sokrétű, az állami és az egyházi jogszabályok által pontosan szabályozott tevékenység. Ebben az esperesi ciklusban jött létre az a fenntartói szabályrendelet, amely a fenntartó egyik testületeként nevesíti az iskolaügyi bizottságot. Örömmel vállaltam el ennek vezetését. Felemelő érzés szolgálni oktatás-szakmai szempontból is az egyházat, amelynek tagja vagyok. Ahogyan a diakonisszák mondják: jutalmam, hogy tehetem.
Mire van szüksége szerinted leginkább az oktatásnak?
Békességre. Arra a nyugalomra, hogy a tanárok és a diákok is biztonságban, megbecsültségben érezhessék magukat. A tanár azt érezhesse, hogy fontos a munkája, ő maga fontos, minden szava fontos, mert a gyerekekre hatással van. Azon vagyunk, hogy itt, a hivatali, és az iskolaügyi bizottsági tevékenységünkben is ezt közvetítsük a tanárok felé. Azt látom, hogy sok pedagógusban már kialakult egyfajta tehetetlenség és elkeseredettség, pedig a béreket megemelték, de nem ez volt a legfőbb hiány. Persze erre szükség volt, de látjuk, hogy ez nem elég. A diákoknak is a biztonság és a nyugalom hiányzik, túlingerelt világban élnek. Nagyon sok az iskolai zaklatás, elképesztő viszonyrendszerek rajzolódnak ki. Szerintem gyakran a megtartó közösség hiányzik. Mi nagyon sokat dolgozunk azon, hogy megértessük szülővel, tanárral, gyerekkel, hogy ahol zaklatás van, ott nem egy ember a felelős, nem csupán a zaklató, hanem mindenki, aki ezt hallgatásával eltűri. Ha a zaklatót kiemelik, akkor lesz egy következő, mert így működik a rossz csoportdinamika. Ha röviden lehetne összefoglalni, akkor békességre és mentális nyugalomra lenne szükség.
Milyen jövője van az egyházi oktatásnak, iskoláknak szerinted?
Niels Bohr Nobel-díjas dán fizikusnak tulajdonítják a mondást: „jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti.” Abban bízom, hogy kialakult a társadalomban, a szülők sokaságában az igény arra, hogy legyen egyházi oktatás. Ezért azt gondolom, hogy ezt csak úgy áthúzni, megszüntetni nem lehet. Azt is látjuk, hogy Európa országaiban a magyarországinál nagyobb százalékos arányban vannak egyházi fenntartású intézmények, pedig mindig azt halljuk, hogy Európa már nem keresztyén, már nem gyakorolják a hitüket. Mégis valamiért az egyházi fenntartásra van igény. A közös hivatkozási alap, amit az elején mondtam, azaz hogy van egy viszonyítási pont, egy emberkép, nevezzük ezt krisztusi mércének – ez a nevelésben sok szülő számára vonzó ma is. Ez az a fajta hitalap, ami az egyházi iskolákat jellemzi, ezzel a nevelés könnyebb. Nem kisangyalkák járnak az egyházi iskolákba se, de van egy közös hivatkozás, amire azt lehet mondani, hogy ez a cél. Valahonnan indulunk és valahogy a cél irányába kell haladni, és van hozzá egy kiváló támogató könyv: a Biblia. Azt most nem lehet megmondani, hogy bővül vagy szűkül az egyházi oktatás, milyen lesz a finanszírozás, mert ezt most éppen nem látjuk, de, hogy az egyházi oktatásnak jövője van, abban egészen biztos vagyok.
Hozzászólás