Többek között a címben szereplő kérdés is felmerült a Pécsi Református Kollégium szakmai és lelki programján, október 8. és 9. között. Az alkalmat az intézmény vezetőinek és a hitoktatást végző lelkipásztoroknak szervezte a Baranyai Református Egyházmegye, mint fenntartó. Szubjektív élménybeszámolónkat olvashatják.
16 fokban, kissé felhős időben érkezem a Balatonhoz, a program második napjára. A hűvös, borongós idő ellenére, a magyar tengernél most is azt érzem, a felhők felett mindig kék az ég. Más is így lehet ezzel, mert amikor bekanyarodok autómmal a boglári református nyaraló parkolójába, néhány kolléga épp a kosárpályán játszik. Az előtérbe lépve páran az asztaloknál ülve kávéznak és beszélgetnek, van, aki még most jön le a szobájából. Látom a cinkos összenevetéseket, hallom a fél szavakat, amelyeket csak azok érthetnek egymás között, akik mögött ott van a közösen eltöltött első nap és este. Hasonló helyzetekben gyakran felsejlik bennem az „idegen-vagy” érzés. Most is rám ül kedves bárányfelhőként – amúgy teljesen indokolatlanul, hiszen mindenki mosolyogva fogad, és egyből beszélgetésbe elegyedünk a kollégákkal. Mindenesetre érzem, hogy a tavaszi, első ilyen programhoz képest mindenki otthonosabban mozog, felszabadultabb a légkör. Azaz, ahogy mondani szokás: a foglalkozás elérte célját. Kialakulóban van egy olyan közösség, amelyben a szakmaiságot szem előtt tartva, őszinte lelki közösség formálódik, ahol bátran beszélhetnek a kihívásokról, problémákról és közösen, egymást támogatva haladnak a kitűzött cél felé.
„Ne aggódjatok a holnapért!”
„Jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” Ez a jeremiási ige jelentette a két nap lelki alapját. Ehhez kapcsolódva beszélt a reggeli áhítaton Komor Csaba lelkipásztor arról, hogy az ember és Isten közötti kapcsolat jelenti az igazi boldogságot. A lényeget kell szem előtt tartani: keressük Isten országát. Kulcsmondatként hangzott el: „Ne aggódjatok a holnapért!”
A szünetben a tegnap estéről hallgatok lelkes élménybeszámolókat. Van, aki egy videót is mutat: szólt a gitár, szintetizátor, cajon és az ének. A hangulat egyszerre volt felemelő és fergeteges. Ez az a pont, amikor elkezdem sajnálni, hogy csak a második napra jöttem. Az előtérben folyamatosan zúg a kávégép, ez is azt sejteti, hogy a résztvevők kihasználták az előző nap rendelkezésükre álló időt. Közben megérkezik a vendégelőadó is: Hajdú Zoltán Levente, szóládi lelkipásztor.
„Ezért sikerült neki”
Mindenki elhelyezkedik a teremben: van, aki jegyzeteit, van, aki kávésbögréjét szorongatva. A lelkipásztor már a legtöbbeknek ismerős, hiszen a tavaszi alkalmon is szolgált előadással, bizonyságtétellel. Hajdú Zoltán Levente a tőle megszokott lendülettel, tisztasággal és alázattal beszél személyes tapasztalatain keresztül a vezetői elhívásról és jól létről.
„Minden munkáját…tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki.” A Krónikák második könyvéből olvasott Ige fontos alapgondolata volt a lelkipásztor előadásának. Lehet-e úgy vezetni egy intézményt, hogy a mindennapi működés és a szakmai szempontok mellett végig Krisztus maradjon a középpontban? A lelkipásztor arról beszélt, hogy a rendszerszerű működés és a lelki fókusz nem zárják ki egymást. Az evangéliumra épülő közösségépítéshez mindkettőre szükség van.
A vezető a személyiségével is nevel: szelídséggel, de következetesen. Nem a túlélés vagy a feladatok megúszása a cél, hanem a gyarapodás. Ehhez azonban fel kell ismerjük, hogy nincs nálunk a bölcsek köve. Mindannyiunknak saját elhívása és küldetése van, de azt csak közösségben tudjuk betölteni. Krisztus arcát is együtt tudjuk csak kiábrázolni.
A ránk bízott munkát nekünk kell elvégeznünk, a lényegi megoldás azonban Isten kezében van. Ő ma is elhív, és rajtunk keresztül akar hatással lenni mások életére. Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy hol vagyunk, hanem az, hogy a helyünkön vagyunk-e. A lelkipásztor magával ragadó előadása végén hangsúlyozta: „El kell hidd, hogy ott vagy Isten tervében!”
Villám-igehirdetés, humor, spenót
A műhelymunka előtti szünetben „fél füllel” elkapok egy-egy beszélgetést. Sokszor többet megtud az ember, ha hallgat, mintha kérdez – amit amúgy újságíróként igen nehéz megállni. Így tudtam meg azt is, hogy mi a SzÖSz? Szeretet. Öröm. Szakmaiság. Az előadás utáni műhelymunkát is barátságos, felszabadult légkör jellemezte. Az intézményvezetők személyiségtesztet töltöttek ki, majd ez alapján foglalkoztak a fenntartó által kijelölt célokkal.
Félidőben felmentem a kisebb terembe, ahol a lelkipásztoroknak tartottak műhelymunkát. Benyitva egyből egy olyan biztonságos légkört tapasztaltam, ahol lelkészek egymás között beszélgettek szükségeikről, nehézségeikről, örömeikről, a szolgálatukban betöltött helyükről. A mély gondolatok mellett a humor is velük volt: sokszor nagy nevetések törték meg a gondolatfonalat. Igét is kapott mindenki, majd megbeszélték, hogy a záró áhítat szolgálatát közösen végzik ezek alapján: mindenki tart egy pár perces, amolyan villám-igehirdetést. Ekkor jött el az a pont, amikor nem csak azt sajnáltam, hogy később érkeztem, hanem azt is, hogy mennem is hamarabb kell.
Az ebédnél megtapasztalhattuk, hogy az asztalközösségnek milyen fontos szerepe van egy-egy közösség életében. Itt is alkalmaztam a „hallgatni, nem kérdezni” technikáját. Így többek között azt is megtudtam, hogyan landolt a tegnapi ebéd egyik adag spenótos tésztája egy kolléganő vállán, de szóba kerültek régi sportsérülések is, és a műhelymunka személyiségtesztjének eredményeire is hoztunk gyakorlati mintákat. Azt mindenképp megtapasztaltuk, hogy a nevetés és a humor fontos információ-, trauma- és élményfeldolgozó eszköz.
Kitolatva a parkolóból – még elengedve egy utolsó mosolyt, és intést a parkolóban beszélgetők felé – arra gondoltam, hogy erről a két napról bizonyára mindenki visz magával haza egy kis SzÖSzt – nem csak a zsebében.
Komorné Csenáth Erzsébet
Hozzászólás