Fáj a magányom nagyon.
Szétpattan idegrendszerem a feszült várakozásban,
hogy végre megmutasd a férfiúnak asszonyt teremtő kegyelmed,
hisz te tudod a legjobban, hogy egyedül lenni nem jó az embernek…
Társat adsz, csontot a csontomból és
testemből testet
és végre nevet adsz a számba, hogy szólíthassam, kit te adtál, a kedvest,
s aztán egyetlen mozdulattal téped ki a reményt a szívemből…
hogy élhetnék így tovább? Kegyelemből…?
S Te akkor lehajolsz hozzám,
hogy tenyeredben rejtsd el sorsomat…
Átjár a Lelked letörlni verejtékkel s könnyel áztatott orcám,
hallom, érzem a bennem gyökerező Lelked által eszembe juttatott hangodat…
Tenyeremben formáltam csontjaid,
húsod és ínjaid makacssággal erősítettem meg,
hogy képes legyél járni kijelölt útad…
szemed kékjében tengernyi erőt,
s idegeidbe szilárd vágyat adtam,
hogy az eléd tornyosuló akadályokat mind legyőzd…
Társad voltam anyád mosolyában,
s apád biztos jelenlétében is én voltam veled…
négy gyermekemet bíztam rád,
reményt, könnyeket, féltést, fájdalmat, vágyakat,
hogy érezd, amit én éreztem, mikor magalkottalak…
megkerestelek és megtaláltalak…
tékozlásaidban – emlékezz csak – hányszor vártalak…
hányszor küldtem cethalat érted,
hogy a makacsságod okozta bajtól védjelek…
tápláltalak a pusztában, mikor elfáradtál s feladtad volna a küldetést,
mert hosszú volt az út előtted, s a próba sem kevés…
S mikor elárultak szeretteid?
Mikor kút mélyére rántott kiért eladtad mindened?
Hát nem én váltottalak meg?
Nem én vettem meg véremen az életed?
És lásd be, a legszebb szerelemben is én voltam veled…
Fogtad a kezem, s a halálos ágyamon csókkal ígértem meg, hogy itt leszek mindig, örökké neked…
Nézz fel, gyermekem!
Emeld fel rám árvának hitt tekinteted!
Keress kutakat, s a kutak mélyére kiáltsd bele megváltásodat…
adj enni a pusztában levőnek, ölelj, ha szenvedést találsz…
szeress és bocsáss meg…
mert én vagyok társ ott, ahol te megbocsátsz!
Ezerszer adom vissza mit kitéptem szívedből,
csak emeld fel tekinteted hozzám,
s élj… kegyelemből!
Hampel Réka
Hozzászólás