Harmincnyolc év szolgálat után nyugdíjba vonult Sümegi Péter, a Szentlőrinc-Nagypeterdi Református Gondozó Egyházközség lelkipásztora. Gyülekezetépítésről, kaktuszról és a hit csodájáról beszélgettünk.
Mosolyogva fogad a szentlőrinci református templom előtt Sümegi Péter. Átsétálva a templomon, a lelkészi irodába invitál. Mint mondja, „itt kezdődött minden, itt is ér véget.”
Először a gyökerekről beszélgetünk. A lelkipásztor Mohácson nőtt fel. A családja a háború előtt jó anyagi körülmények között élt, de mindent elveszítettek. „Nulláról kellett kezdeniük. Ráadásul édesapám bajba keveredett ’56-ban, ami miatt ’58 februárjában elítélték. Ez nagyon nehéz időszak volt, nem is kapott utána munkát. Ez meghatározta az ideológiát a családban. Úgynevezett reakciós család voltunk, én meg „x-es” gyerek az iskolában” – emlékszik vissza a nehéz időkre, amikor az úgynevezett osztályellenes családok gyerekeit így jelölték az iskolai naplóban. „Így is bántak velünk” – mondja a lelkipásztor, aki hozzáteszi: ennek is nagy szerepe volt abban, hogy érettségi után nem tanult tovább, hanem a család kertészeti vállalkozásában kezdett dolgozni.
Trauma és elhívás
„A lelkészi szolgálat csírái már ekkor gyökeret eresztettek, ugyanis mélyen vallásos család voltunk. Személyes jó kapcsolatban álltunk a lelkészcsaláddal” – osztja meg a lelkipásztor. Akkoriban előadóként dolgozott a kultúrházban, ahol bíztatták, hogy végezze el a népművelői szakot. „A nyolcvanas évekről beszélünk. Riasztott engem az a légkör. Az ott képviselt ideológia szembement a mi értékrendünkkel” – magyarázza Sümegi Péter, aki felidézett egy esetet, amely változást hozott az életébe. „A kultúrházban egy rendezvényre készülve egy pianínót kellett átpakolni, miközben megemeltem magam.” Nyolc hónapra ágyba kényszerült a sérülés következtében. „Az az időszak megérlelte bennem, hogy merre van az utam. Eldöntöttem, hogy a szocializmust nem építem, sőt, inkább ellene dolgozom. Hogyan lehet ezt a legjobban? El kell menni papnak” – meséli nevetve a lelkipásztor. Így jelentkezett 1983-ban a teológiára. A családi vállalkozással nem hagyhatta egyedül a szüleit, így levelezőn végezte a képzést. „Óriási élményként éltem meg a teológiai éveket, az osztályközösséget. Nagyon szerettem a diszciplínákat, a nyelveket, tanulni, kutatni” – eleveníti fel tanulóéveit a lelkipásztor, aki a kápláni vizsga után Nagyvátyra került.
Épülő gyülekezet
Első látogatásakor családja is elkísérte a fiatal lelkipásztort a kis baranyai faluba. A parókia százéves épülete akkor öt éve lakatlan volt. A falak dohosak voltak, egérméreg a sarkokban, a fűtési lehetőséget egy darab cserépkályha jelentette a konyhában, a meleg vizet valamikor egy fatüzelésű bojler biztosította. „A szüleim teljesen ledöbbentek. Én mégis azt mondtam, vállalom. Volt benne egy kis falusi romantika” – emlékszik vissza nevetve Sümegi Péter. A szüleitől kapott autót és palástot, így kezdte meg a szolgálatot Nagyvátyon és Szentlőrincen. Nagyvátyon akkor mintegy harminc-negyven fő járt istentiszteletre, a bibliaórákon pedig zsúfolásig megtelt a parókia nagyszobája – itt tartotta ugyanis az alkalmakat a lelkipásztor. Akkoriban a szentlőrinci templomban csak havonta volt istentisztelet, kevesen jártak a közösségbe. A harminc egyházfenntartóból öten jártak az alkalmakra. „Két év múlva megkerestek egy másik gyülekezetből, de éreztem, hogy Szentlőrincben van még lehetőség” – magyarázza a lelkipásztor, akinek a lelki építkezésben segítsége is volt. Egy pedagógus házaspár végiglátogatta az egész lakótelepet. Felesége – akkor még diákként – a katolikus plébánia anyakönyveit olvasta végig. Kiírta belőle a reformátusokat, akiket felkerestek és megszólítottak. „Hónapról hónapra érezhető volt a gyarapodás. Jöttek a fiatalok is: gimnazisták, egyetemisták. Tizenöt fős ifi alakult ” – emlékszik vissza Sümegi Péter. A gyarapodást segítette, hogy a vasárnapi istentiszteletek Szentlőrincen is heti rendszerességűvé váltak. Ekkor indult be igazán a gyülekezeti élet. A harminc főből száz, majd száznyolcvan egyházfenntartó lett. „Elsősorban a gondviselésnek köszönhető az épülés. Illetve annak, hogy a rendszerváltás után volt egy lelki fellendülés. Igényelték az emberek a hitéleti alkalmakat” – magyarázza a lelkipásztor, aki arról is beszélt, hogy zenés áhítatokkal, koncertekkel színesítették az alkalmakat. „A fiatalok rávettek arra, hogy tartsunk éjféli istentiszteletet karácsonykor. Nagyon népszerű volt ez az alkalom, tömve volt a templom” – emlékszik vissza a lelkipásztor, aki nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy vonzó és mozgalmas legyen a gyülekezeti élet. Nagyvátyon is szerveztek szabadtéri alkalmakat, mecseki kirándulásokat.
Az évek múlásával az ifisek felnőttek, elköltöztek, és nem volt utánpótlás. Szentlőrincen és a környező településen is érezhető volt az elvándorlás, ami a gyülekezeti életben is megmutatkozott. „A halálozások és a költözések miatt lecsökkent a templomba járók és járulékfizetők száma, de a koronavírus-járvány is nagy csapást jelentett a közösség életében, amelyből nem tudott teljesen felállni” – magyarázza a lelkipásztor a gyülekezeti létszám csökkenésének okait. 2023. január elsején jött létre a Szentlőrinc-Nagypeterdi Református Gondozó Egyházközség, amely Nagyváty, Rózsafa, Botykapeterd, Dencsháza, Kispeterd, Nyugotszenterzsébet és Katádfa közösségét fogja egybe. Jelenleg kétszáznegyven egyházfenntartója van a gyülekezetnek. „Mindig hittem abban, hogy Isten Igéje jobbá tud tenni bennünket” – mondja arra válaszolva, hogy mi tartotta benne a szolgálat iránti lelkesedést.
Amikor arról kérdezem, hogy a felesége milyen társa volt a szolgálatban, azt mondja, mindenben segítette. „Ő dolgozott, én meg prédikáltam” – utal arra, hogy nagy részt vállalt a gyülekezeti dokumentációban, háttérmunkában és a közösségszervezésben felesége, aki hitoktatóként végzett, jelenleg a Pécsi Református Kollégium főigazgató-helyettese. „Szerintem ő papnénak született” – mondja hálával a hangjában a lelkipásztor feleségéről.
Édenkert az udvaron
Amikor arról kérdezem, hogyan telnek nyugdíjas napjai, azt mondja, mindig nagyon fontosnak tartotta a szabadságot. „Most ha akarok, másfél órán át kávézhatok” – mondja nevetve. A lelkipásztornak a mai napig a kertészkedés jelenti a kikapcsolódást. A parókia udvarán madárcsicsergés, virágillat uralkodik, különlegesebbnél különlegesebb növények pompáznak. A családi vállalkozás mellett Sümegi Péter nagynénjének is meghatározó szerepe volt a növények szeretetének elültetésében. „Nagynéném nyolcéves koromban adott nekem egy kaktuszt, amely a mai napig virágzik” – meséli, miközben megmutatja a több mint hatvanéves növényt, amely tele van virággal. A lelkipásztor nagy gonddal foglalkozik a növényekkel, de pihenést is nyújt a kert. „Nincs annál szebb, mint amikor a szőlőleveleken keresztül áttör a fény” – mondja Sümegi Péter, aki szerint az egyik legjobb hely az olvasásra, a lugas alatt van. De nem csak olvasni szeret, az írás is a tervei között szerepel. „Sok minden történt ebben a harmincnyolc évben. Szeretnék erről könyvet írni” – mondja. Nyugdíjas éveiben szeretne több időt szánni a festésre, de felújítaná a badacsonyi nyaralójukat is. Pécsi baráti körével rendszeresen jár szabadegyetemi előadásokra. Mint mondja, erre most még több idő jut. „Nem is tudom, hogy ennyi minden belefér-e az következő harminc évbe” – nevet.
„Több az élet”
Azzal kapcsolatban, hogy miben látja a gondviselést, ha visszatekint eddigi életére, így vall: „Legnagyobb élménynek az Istennel való kapcsolatot és közösséget tartom. Minden reggel héberül imádkozom. Bennem végtelen nagy hála van, hogy ezt gyerekkorom óta megélhetem. Számtalan csodával járt az életemben a gondviselés. Az ember élete során a legtöbb, amit elérhet, a boldogság” – vallja a lelkipásztor. Az egyik legkedvesebb Igéje a Hegyi beszédben, amikor Jézus azt mondja: „több az élet”. „Óriási élmény megtapasztalni ezt a többet” – mondja a lelkipásztor, akinek a mai napig a templom a legkedvesebb helye. „Mi mást lehet elérni? Az ember a fél világot is birtokolhatja, ha a lelkében kárt vall. A hit egy csoda, mint minden, ami Isten ajándéka.”
Hozzászólás